 |
Fotók: Eifert János |
Markovics Feri meghívott magához Csillaghegyre, s jóféle villányi vörös bor mellett mesélte, míly régóta tűnődik már, ki nyissa meg kiállítását, ám akárhogy rendezi át meg át a jelöltek érdemi gúláját, annak mindig én vagyok a csúcsán.
Meglepett. Feltehetően abból indult ki, hogy ambícióink palettáján csacska hasonlóságok mutatkoznak, például, hogy egyenlő mértékben szeretünk fényképezni és írni. Ám megvallom, a magam részéről sajnálattal tapasztalom, hogy a különbségek sokkal inkább dominálnak, mert ő egy közszeretetnek örvendő, szelíd, de tántoríthatatlan vélekedésű ember, kiváló kapcsolatteremtő, jól anekdotázó értelmiségi, kellő memóriával és óriási intellektuális tartalékkal. Úgy érzem, ezek nagyon meghatározóak boldogulása tekintetében. Hozzávetőleg jó korban született. Karakterének kedveznek a békeidők, s jóval kevésbé a forradalmak, viszályok és megosztó helyzetek. A magyar fotográfia alighanem legszelídebb figurája, bár titulálták már szürke vehemenciásnak is. Számomra abban, ahogy azzal a mindig kissé félrecsapott szelíd mosolyával közelít, van valami papos.
Én pedig mindezeknek pont az ellenkezője vagyok. Ráadásul szerteágazóan tudatlan. Sosem firtattam túlzottan azt sem, ki kicsoda.
Megvallom, korábban Markovics Ferencről is mindössze annyi vizuális képzetem volt, hogy egy viszonylag idős ember ül viszonylag elsötétített, világtól távoli dolgozó szobájában egy ormótlan íróasztal mellett, ott piszmog elképesztő akkurátusan és hatékonyan. Vagy van felesége vagy nincs, és a lába előtt hever egy kutya.
Beszélgetésünk idején vázlatos önállósággal vagy végleges kivitelben megvolt már az akkor még csak félig kész kiállítás néhány extra darabja, ezek itt. Megmutatta őket, és egy kivételével afféle kedves aggkori szamárságként ötlöttek szemembe. Hogy később aztán mégsem mondtam nemet, azért történt, mert borozgatásunk közepette hirtelen megvillant annak lehetősége, hogy Karinthy példázatához hasonlóan, magamra vállalva az illő méltatás keserves légtornászi mutatványát, végül én is elhegedülhessek itt egy lelkem mélyén dédelgetett kis melódiát.
Ábrándokban, eszményekben és eredményekben gazdag 75 évét ezzel a válogatással fémjelzi Markovics Ferenc. Beszorította életművét a szűkös hetvenötbe. Mennyi nagyszerű kép maradt ki így!
A kiállítása címébe épített + 5 ? nyilván több irányban célzatos. Egyrészt: "Egész életemben fotográfus voltam. Most, háromnegyed százkor, kérdem, szabad már kicsit mást is játszanom?"
Másrészt olyan ez, mintha a 75 éves Markovics e plusz öt kérdőjellel élete közelítő végkimenetelére célozgatna.
De hát Uram! 75 év, már ez is valami, amikor Jancsó most volt 90?
Nem hiszem én, hogy Markovics Ferenc lezárna bármit is. Érdemei azonban, tény, aggastyánnak sem válnának szégyenére. Több érdekes alkotói motiváció, na és számtalan sztori jellemzi fotográfusi pályafutását. Erről nagyon olvasmányosan ír RögzítőShow címmel most megjelent könyvében, ami a Manó Könyvesboltban megvásárolható.
Én említeném a szerencsét is, mert amikor éveinek száma besodorta őt 1956-ban a honvédség karjaiba, sorköteles éveit - nagyjából annak köszönhetően, hogy nem csak morzézni, de fotózni is tudott - újságíróként tudhatta le, és utána is - lépésről lépésre rangfokozódva - hosszan maradt még a honvédségi képes hetilap szolgálatában.
Csaknem húsz évig volt filmgyári standfotós. Odakerülni, ebben is volt némi szerencse, ám az, hogy ilyen hosszan maradhatott, csakis erényeinek köszönhető: invenciózus, értelmes és fáradhatatlan fotográfiai jelenlétének.
Markovics eme húsz évének érdemi része nem is standfotó, persze. A filmvilág befogadta és megszerette. Sokszínű, sokgyökerű kulturális aurában pompázó tématerület ez. Színészek, filmművészek, nagy karakterek. Szinte mindegyik itt látható portrén átüt a fotográfus iránti bizalom, és Markovics finoman hangolt formai leleményei. Képszerkesztési fegyelme, a fénnyel jól kiemelt arcok, és persze a lankadatlan figyelem nagy fogásai.
És akkor most jön nekünk itt ezzel a csacska plusz öttel.
Mindig jókat mosolygok, amikor a Fényképtár sorozatban publikált ifjúkori portrén megpillantom azt az önmaga fontosságát rezignált tekintettel hirdető ifjút, aki Olimpia Sonnar objektívjét enyhén dölyfösen emeli arca elé, így néz önnön intellektuális jövője felé.
Valószínűleg ő is mosolyog már ezen. Korosodván, mintha maga Markovics Feri hagyna becsvágya palástján egy aprócska rést, amin átkukkantva vele együtt mosolyoghatunk tágas szellemi territóriumához véltig ragaszkodó, ám dehogy is dölyfös, inkább nagyon is szelíd habitusán.
A legnagyobb lelkesedéssel szólhatok itt éveken át tartó, saját motivációjából kikerekedett missziójáról, amiről a kisteremben számol be jó néhány képpel. Belső motívumtól indíttatva fotósorozatot készített a gyermekparalízis legsúlyosabb élő áldozatairól, a légzésbénultakról, akikre civilizációsan enerválódott tudattal hajlamosak vagyunk viszolyogva tekinteni, holott, mint Markovics fotográfusi tette elénk tárja, szellemileg teljes értékű emberek. Markovics A Baba utcai ház címmel könyvet is megjelentetett, melyben a lélegeztető géphez kötött fiatalok életéről, sőt, helyenként meglepő boldogulásáról dokumentál - mondhatom, elképesztő - epizódokat, sejtetve, sőt, soraiban tudatva, hogy mindezt megfényképezni csakis azért volt lehetséges, mert őt - különleges kommunikációs tapintatának köszönhetően - e megkérdőjelezett sorsú kis közösség bizalommal befogadta.
Érdemes e képek kapcsán észrevenni, hogy lám, a formákra oly érzékeny markovicsi fotográfiában a forma csak addig játszik szembeötlő szerepet, amíg nem válik önösen tolakodóvá.
Markovics Ferenc életműve sokféle ambíció hozama. Külön, tágas fejezetnek ígérkezik a majdani összesben jazz iránti vonzalmának bő termése.
Húsz év a filmszakmában. Évekig volt a Film Színház Muzsika művészeti- és képszerkesztője. És e profi pályával háta mögött micsoda szerény örömmel sorolja visszaemlékezéseiben plakettjeit, azt a több mint félszáz trófeát, amit különféle hazai és nemzetközi kiállításokon érdemelt ki!
Egész életútján nyomot hagyott indíttatása, talán a szerencse is megint, hogy már diákként a kiváló ceglédi fotográfus, Tóth István figyelte első sötétkamrás próbálkozásait, hogy nemes erkölcsi indíttatást kapott a valóság fotográfiailag emelkedett megközelítéséhez.
Olyan érzelmileg tiszta, atavisztikus elkötelezettségből fakadó érdeklődés ez, melyet az ember felfedez újra és újra, s melytől távol esik a közöny, a cinizmus, a depresszió, a szarkazmus, a deheroizálás vagy akár az üres meghökkentés is.
Mi, fotográfusok tudjuk, hogy Markovics fotográfiának szentelt életútján kiemelkedő állomás, amikor a fotóművészeti szövetségünk tagjait és ezzel múltját is egészen a kezdetekig felkutatta, s a ma már Markovics bibliaként emlegetett vaskos művét letette a magyar fotókultúra asztalára.
Na de még mindig nem tértem rá, miért vállaltam el ezt a megnyitóbeszédet.
Akkor most tehát elő a hegedűvel!
A nagyöblű pohárban már fogyóban volt a bor, s a megtisztelő felkérésre éppen végső nemet készültem mondani, amikor ez a Feri, ez a csendes nagy stratéga elém emelt egy képet a fal mellől, ami eddig csak a hátát mutatta, és lábam gyökeret vert a borospohárba. ( Az említett kép fent középen látható - a szerk. )
1974-ben egy úton lévő filmstáb két tagja, egy ifjú táncos, Angelus Iván és egy ifjú színésznő, Papadimitriu Athina véletlenszerűen egymás mellett ülve várakozik az autóbuszra. Velük szemben figyelő szemekkel Markovics Feri, a standfotós, akinek perpetum mobilis képzeletében hirtelen megvillan - valami.
Kéri ezt a két fiatalt, hogy nem csinálnának-e kedvéért így meg úgy. Hát persze, a bizalom teljes. A lány derékig érő hajzuhatagát Markovics kettéválasztja és a fiú nyaka köré teríti.
A kép - Férfi és nő, e semmitmondó címmel - az egyik leg, amit Markovicstól valaha is láttam. Nem a valóság szakmailag figyelmes, jól megközelített lefényképezéséről van itt szó, hanem a különösre való ráérzésről, ami így-úgy Markovics számos munkáján tettenérhető.
Biztos vagyok benne, hogy én itt most Markovics Ferenc barátom nevében is kiáltom mindenkinek, hogy az élet, hál' istennek, nem habostorta. Az élet egy sokkal nemesebb valami. Nem születünk lényegi tudással, csak különleges fogékonyságunknak köszönhetően, küzdelmek és kudarcok közepette rátalálunk erre-arra, ami a létezésünk titokzatos lényegéből sejlik elő. Születéssel szerzett ritka adottság ez, a szocializáció legfeljebb ronthat rajta, mint ahogy ront is - ezt kell sajnálattal mondanom.
Angelus Iván ezen az első változaton tökéletesen frontálisan fordul szembe velünk, és bizonyára ettől (is) hat úgy, ahogyan hat hófehéren világító, bénítóan nyílt, már-már könyörtelen tekintete. Ez a különösségben fogant kép valamiféle atavisztikusan egymásba gabalyodott küldetésről beszél férfi és nő viszonyában. Athína a női szépség eszményeként lebeg, az Iván szeméből ránk szikrázó értelem előbbrevalóságát egyszerre megengedve és tagadva. Egy másik szférából omlik oda, látható, hogy nem érvényes rá az Ivánt látóterünkben tartó gravitáció.
Több van itt persze, mint alkotói céltudatosság. Ha történetesen én ülök ott akkor, hetvennégyben Athina mellett, én nem tudtam volna Markovics lencséjébe így belenézni. Markovics Ferinek isteni szerencséje volt, ami bizonyára kijárt neki.
Férfinak és nőnek eme pompás párosa kozmikus messzeségekből sodor ide lényegeket. Az élet egy villanás, ami ellen Angelus Iván sem tehet.
A jelenlévők látják, hogy Markovics Ferenc harminchét év után felkereste képe modelljeit, hogy parafrazeálja azt a hajdani kompozíciót.
Az 1974-es képhez méltó vállalkozás ez, bár a maga nemében egész más okból lenyűgöző.
Egyrészt örömteli viszontlátni ugyanabban a kompozícióban azt a két embert. És lenyűgöző ama felfedezés okán is, hogy lám, Iván szemében már nincs ott, valószínűleg az élet rendje szerint nincs ott már az a hajdan káprázatosan ránk villanó fény, s Athína is elveszítette ősi, ám megtarthatatlan jussát, egyetlen ívű édesded vonallal leírni tudni önmagát. Harminchét év elteltével mosolyogva néz szemünkbe, úgy, mintha csevegő tekintetével ő remélhetne kárpótolni bennünket az idő hozta veszteségekért.
Ám az már lehetetlen.
Mégis, ez a markovicsi visszatérés, éppen összetettségében tényként tár elénk valami képtelenségnek látszó dolgot: hogy a tehetséggel alkotó ember képes maradandóvá tenni fontos, ám múlandó pillanatokat. Az angelusi életvillanás, mely meglehet szikrányi semminél is kevesebb a kozmikus teremtő szemében, Markovics Feri képén remélhetőleg civilizációnk végéig világolni fog, s e kép különössége megborzongat - na persze, ha akad majd még, akinek lelke fogékony ilyesmire.
Vagyis - végzetül - az egyetlen igazi dolog, amiért művésznek lenni érdemes, hogy a különösség formai csodája felgyújtsa néha alkotók, nézők - mindannyiunk képzeletét.
Ha a kiállítás még ettől sem nyílt meg, akkor megnyitom.
A kiállítás meghívója
Herbst Rudolf képei a megnyitóról
