Amíg kiállítások lesznek – és nem úgy néz ki, hogy ezt bármi is veszélyeztetné – addig a megnyitás ceremóniája is létezni fog - gondolom. Pedig nem igazán létfontosságú. Az operák elé is szinte előírás a megnyitás, az operanyitány, de ettől még jó néhány remek opera született nyitánytalanul.
De ha már itt állok, próbálkozom.
Az elmúlt napokban átgondoltam, hogy hányféle megnyitást hallottam már, hátha valamelyik példaadó lehet számomra. Végletes leegyszerűsítéssel három jól megkülönböztethető csoportig jutottam.
Kezdem a legextrémebbel. A felkért személy megjelenik a színen - keresetten gyűrött utcai ruhában - majd jelentőségteljes nyegleséggel bejelenti, hogy a kiállítást ezennel megnyitom…. és elvonul … Hát – ha úgy vesszük, a feladat szigorúan vett érdemi része végrehajtást nyert. Sőt! Ebben a közegben az „ezennel” időhatározó már szinte fecsegésnek tűnik. Azonban a megjelentek értetlenül fogadják, hiányérzetük van – méltán, és sokan sértve érzik magukat.
Ezt a megoldást nem választanám. Nem szeretnék tiszteletlen lenni felkérőmmel Tóth József, Füles mesterrel szemben, mert Őt sok minden miatt tisztelem és három hanglemezem borítójának tervezőjeként pedig hálával is tartozom neki.
A második csoportot úgy jellemezhetem, mint az imént említett megnyitó - típusnak pontosan az ellenkezőjét. Ebben az esetben az előadó élete fő műveként kezeli a rá bízott feladatot, mely próbára teszi a hallgatóság – szószerinti – állóképességét, mert a szöveg maratoni hosszúságú, az ülőhelyek száma pedig általában kevés. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az idő előre haladtával nő a figyelmetlenség és ezzel egyenes arányban az alapzaj is. Így az előadás azon része, melyből maga a művész is megtudná végre, hogy milyen sugallatok hatására készítette művét és mi az eszmei mondanivalója az elkészült alkotásoknak, az már az érthetetlenség és érdektelenség homályába vész.
Jól drukkoltak. Bár itt az ülőhelyek számával nem lenne gond, ezt a megoldást még sem választom.
Ne higgyék azonban, hogy jó megnyitót még nem hallottam. Sőt! Valószínű, hogy ezek voltak többségben. Ekkor jól érzékelhető a harmónia a bemutatandó anyag és az elhangzó szöveg között. Az utcáról beesett érdeklődő számára is érthető, de a szakma is talál benne érdekes megközelítéseket és informatív utalásokat. És még valami. Figyelembe veszi és jó arányérzékkel egyensúlyt teremt a jelenlevők művészetek iránti éhsége és a büféasztalról szállingózó illatok ingerelte emberi gyöngeség között.
Már sokszor megesett pályafutásom során, hogy nyilvánosan Rádióban, TV-ben nyilatkoznom kellett. Ilyenkor ¬- bár nem kérték – szinte mindig magammal vittem a hangszeremet. Megnyugtatott a jelenléte és ha úgy adódott, meg is szólaltattam. Ennek általában örültek a riporterek is, mert így a már jó előre előkészített kérdések közül a leggyöngébbeket a hozzájuk tartozó esetlen válaszokkal együtt - a műsoridő szorítása miatt ki lehetett hagyni. Így vagyok ezzel most is. Ki szeretném hagyni az esetlen mondatokat és itt van a hangszerem is. Készenléti állapotban, csőre töltve. Azért mondom így, mert a trombita most a szimbolikus színpadi puska szerepét tölti be, amely ha színen van, el kell hogy dördüljön. Nem tudom öröm – e ez Önöknek, de ez a fegyver többlövetű. Mindjárt ki is próbálom, de ne fogják be a fülüket mert a dördülés is szimbolikus.
Nagyon ide kívánkozik Muszorszkij - Ravel „Egy kiállítás képei” című műve, melynek bevezető tételében, a „Promenádban” egy szál trombita hangja hívja sétára a kiállításra érkezőket.
Kérem kövessenek.
Megérkeztünk – végre.
E kiállítás Füles mester ötlete volt. Itt a Gaál Imre Galériában fogalmazódott meg benne. A „Tehéntúró és testvérei” címmel tartott vetített képes előadást melyhez korai reklámplakátjai adták az apropót. Az előadás kezdete előtt, hangulatos zongorajátékával szórakoztatta a gyülekező vendégeket. Nem volt előtte kotta. Nem is ismeri. Ezt Ő maga mondta, ám játékát hallva nem igen hihetem. De akár hogy is van, sokkal jobb ez így, mintha ismerné a kottát de nem tudna zongorázni. Szóval játék közben kotta helyett a zongorát olvasgatta. BECHSTEIN. Ez volt – ez van – ráírva. Erről eszébe jutott, hogy ez a hangszergyár támogatta Lisztet évente egy- egy zongorával. Meg az is eszébe jutott, hogy Liszt év van. 200 éve született Doborjánban. Továbbá adva van lehetőségként ez a szép kiállító terem. Mindezen tudásokat puzzle – ként összerakva kijött, hogy: fotókiállítás Erzsébeten, a Gaál Imre Galériában. Megkeresett művészeket, akiktől azt kérte, hogy ízlésük és szakterületük szerint – megkötések nélkül – készítsenek fotókat a zongoráról, melyeket e kiállításon bemutatni óhajtanak. És itt belép a történetbe a játékosság is mely Füles mester egész életét végig kíséri. Nem akárkiket kért fel (és itt ne minőségi kiválasztásra gondoljanak, az evidencia) hanem azon szerencséseket, akiknek neveik kezdőbetűit összeolvasva kiadják Liszt Ferenc nevét (minő szerencse, „T ” betű is van benne, így saját magát is felkérhette.) A kiállító művészek nevei elhangzottak már, de megismétlem – Liszt Ferenc sorrendbe – ezúttal keresztnevek nélkül.
LEHOTKA
IZÁPI
SZENTIVÁNI
TÓTH
FARAGÓ
EIFERT
RÓZSA
EIFERT
NAGY
CHOCHOL
Úgy gondolom, Lisztről beszélve már éppen itt van az ideje egy zenei illusztrációnak. Ő nagyon szerette a trombitát, sűrűn és hatásosan foglalkoztatta is zenekari darabjaiban, de igazi szólódarabot nem írt. Ám mégsem vagyok gondban emiatt, nem úgy mint 1995-ben mikor is Jancsó Miklós felkért, hogy a Költészet Napja alkalmából a Budapest Sportcsarnokban az általa rendezett nagyszabású ünnepségen játsszam egy szólót. Akkor sokat hezitáltam. Végül Liszt: „Tasso” című szimfonikus költeményéből választottam egy heroikus részletet, melyben a trombita viszi a prímet. Torquato Tasso a XVI. századi Itália Európa hírű nemzeti költője volt, ezért jól odaillett. Most pedig, mert Liszt írta, így jól ideillik.
Nem kritikaként de megjegyezném, hogy az olasz témájú műhöz Liszt – hallhatták - meglehetősen veretes, magyar gyökerű témát választott.
Visszatérve a kiállított képekre, ahogy a meghívón is olvashattuk, egy variáció sorozatot látunk. A téma itt hever a parketten némán, méltóságteljesen, a variációk pedig ott sorakoznak a falakon fegyelmezetten, talányosan. Magas színvonalú, ám nagyon különböző megfogalmazások. Vannak, akik a hangszer testéből indulnak ki, de az átlag szemlélő számára észrevehetetlen „belső szerveket” favorizálják. Mások pedig a láthatatlant, a hangszer lelkét keresik és varázsolják elénk. Így a variációk egyike – másika már nem könnyen vezethető vissza magára a témára. Ám így van ez más területeken is, ahol a variációs forma jelen van Például a zenében és ha kicsit elvonatkoztatunk a köznapi életben is. Mindkettőre szeretnék egy-egy példát mutatni.
Kezdem az utóbbival. Hétköznapi életkép valahol, valamikor. A téma mindig egyszerű, ez esetben is. A párttitkárt megharapja egy csacsi-szamár. Innen indul a hírvariáció. Pár házzal odébb már úgy tudják, hogy a párttitkárt megharapta a csacsi-szamár, de teljesen érthetetlen, mert meg volt kötve. A következőben már bizonytalanok abban, hogy ki volt megkötve és ki kit harapott meg. A harmadik variációban már tudni vélik, hogy a párttitkár volt megkötve és a csacsi-szamár csak kioldozni akarta, s mert ebben nem volt nagy gyakorlata, kicsit megharapdálta. A következő helyen már fölmerült a kérdés, vajon ki köthette meg a párttitkárt? – hála istennek! És így fokozódik ez …. a falu végéig.
Ezt most nem folytatom, mert amíg írtam és vissza – vissza olvastam, két dologra jöttem rá. Egyrészt hogy amit eddig hétköznapi variációként kezeltem az nem más, mint a pletyka - latinul. Másrészt pedig – és ezt most a „szkeptikusoknak” üzenem – hogy igenis volt rendszerváltás 1989-ben. Ugyanis „A” párttitkár csak a 22 évvel ezelőtti időkben haraphatott, igaz akkor nagyot. Manapság már csak „egy” párttitkár haraphat – lehet kisebbet - de ennek esélye legalább hatszoros.
Én jeleztem Önöknek, hogy más lesz ez a megnyitó, de hogy ennyire, azt én magam sem gondoltam volna.
De most, hogy a névelők segítségével sikerült helyreraknom a történelmet, jöjjön végre a megígért zenei példám. Georg Friedrich Handel „Aria, változatokkal” című csemballóra írt darabjából elsőként a témát játszom el :
J Á T É K (Handel téma)
Most az 1. variáció következik melyben még könnyen felismerhető a téma
J Á T É K (Handel 1. variáció)
Most pedig rögtön az ötödik, a faluvégi variációt játszom el, amire a csacsi-szamarasban már nem volt szavam. Itt már csak a harmónia azonosság emlékeztet a témára
J Á T É K (Handel 5. variáció)
Visszatérve a képekre azt kell mondjam, hogy hiányérzetem van. Ezt nem negatív megjegyzésnek szántam. Sőt. Éppen ezek a kitűnő képek keltettek kíváncsiságot továbbiak iránt. Ám tudom, hogy ennek egyszerű, prózai akadája van. A mesternek rövid a neve. Liszt Ferenc. Bezzeg ha Nyikoláj Andrejevics Rimszkij Korszakov orosz zeneszerző jutott volna eszébe Füles Mesternek e kiállítás kapcsán – akinek nem mellesleg Liszt volt a példaképe akkor a teljes MAOE fotóművész tagozatot felkérhette volna…. Eddig a feltételes mód. Ám ha már szóba hoztam az orosz mestert, megemlítem – és ez a zsákból kibújt szög tipikus esete, hogy Ő írta a rendkívül virtuóz „ Dongó” című darabot csellóra, amit én elég jól tudok és most – utolsó durranásként - el szeretném játszani Önöknek – trombitán.
Az én olvasatomban ez a dongó a túlhajszoltságtól, de inkább az ablaküveggel való váratlan találkozás következtében nagyot koppan, aztán elhallgat.
Hát így teszek most én is. Elhallgatok, ám ha lehet, koppanás nélkül.
Köszönöm hogy meghallgattak.
Dozvald János beszámolója a megnyitóról.
