HÓDMEZŐVÁSÁRHELY SZAKRÁLIS ÉLETE / KIÁLLÍTÁS

Fotók: Szilágyi Gergely

A MAOE Fotóművészeti Tagozata kilenc éve, minden nyáron, meghívásos rendszerben, Fotószimpóziumot tart Hódmezővásárhelyen. 2011-ben „Hódmezővásárhely szakrális élete” volt a téma. A válogatott fotókból 2012. szeptember 18-án, Budapesten, az Olof Palme Házban száz kép került bemutatásra. A kiállítást Szenti Tibor író, néprajzkutató, a fotóművészek segítője nyitotta meg. Beszédéből összefoglaló gondolatokat adunk közre:

„A fotóművészet nagy fejlődésen ment keresztül a XIX. sz. második felétől. A profán fényképezésből, a »fényírdák« tömegmunkáiból az alkotás szakralitását, a belső emberi értékek ábrázolását hozta létre, és ezzel fölzárkózott a képzőművészet mellé”.

Szenti a kiállított fotókat tematikájuk szerint a következőképpen rendezte, tovább idézve mondandóját:

A külső és belső környezet ábrázolása. A külső környezeti fotók közül kiemelem a Susán és Tabán városrészben épített református templomokat, amelyeket helyben égetett téglákból raktak, szecessziós ornamentikákkal díszítve. Módos Gábornak az épületek egységes tömbjéből a magasba törő, karcsú tornyaikkal a lélek fölfelé emelkedését sikerült szimbolizálni. Ugyancsak az ő fotóján láthatjuk a református Ótemplom mögötti téglából rakott, lőréses körfalat, amely a vérzivataros években a hívők védelmét biztosította.

A templombelsők közül Dömötör Mihály a református Újtemplomot láttatta különleges beállításban, ahogy a szószék lépcsőfordulójában, az esztergályozott, fedeles faserleg középpontosításával, a mögötte húzódó, hosszú padsorok fölött, a kétemeletes, copfstílusú erkély boltíve alatt, az orgonára esik tekintetünk, majd viszi a szokatlan fémcsillagokkal kirakott, mennyboltot megjelenítő mennyezetre. Módos Gábor a Szent István római katolikus templom színes üvegablakainak mennyben uralkodó alakjaiból, szentjeiből és a Jézus szenvedését bemutató stációképekből egységes, szemet-lelket vonzó „ikonosztázt” rakott össze. Ugyancsak ő mutatja be a Görögkeleti templom védett művészeti értéket képviselő ikonosztázát is. Dr. Kocsis István szintén a Szent István templombelsőben készített különleges képet, amely összemásolva, egy középső boltív összefogásával mutatja a templombelsőt a bejárat, majd a szentély felől. Tóth József, művésznevén „Füles”, a fölújított Zsinagóga külsejét bemutató fotója után, a továbbiakban tekintetünket a belső, karzatot tartó, súlyos oszlopokon túl, a Bima felé viszi, a titokzatos Tóraszekrényig, majd egy következő képen, az ódon padsortól a rózsaablak szecessziós, színes virágkölteményére irányítja. Balla András az Árpád-kori Csomorkány mezőváros romtemplomának totálképét mutatta, jól érzékeltetve, hogy mi pusztult itt el, majd az Unitárius templombelsőből alkot több intim részletet.

Szakrális tárgyak bemutatása: Ebben a témában valamennyi alkotó kiváló képeket adott be, pedig ismert, hogy a tárgyfotózás művészi szinten az egyik legnehezebb föladat. Különösen a fények és arányok eltalálása jelenthet gondot, valamint a több felületű tárgyaknak a leginkább jellemző részét kiválasztani sem könnyű. A résztvevő művészek változatos tárgyfotói az ismereteikről tanúskodtak. Alkotásaikon láthatók a harangok, amelyek a helységek „élő hangját” képviselték, és amíg szóltak, volt, aki hallgatta és reményt nyújtott nekik; továbbá feszületek, gyertyák, kelyhek, tálak, a tóratartó, szentképek, úrfelmutató, orgonarészlet, sírkövek, terítők, hímzések, templomkulcsok, szobrok, díszek, Bibliák és zsoltárok, kapuk, kilincsek és zárak, járófelületek, lépcsőházi részletek sorakoztak elő. A fém- és faművességet, a textília, általában a kézművesség remekeit kiváló fölvételeken jelenítették meg.

Kimagasló értéket képviselt Módos Gábor: Szenczi Molnár Albert nemzeti vagyont magában foglaló, féltve őrzött Bibliája olyan helyen kinyitva, ahol saját gyöngybetűivel beírt széljegyzetei láthatók. Németh Andrea sírhantvédő vasrácsra csavarodó, száraz növényindája, az elmúlás és életbe kapaszkodás finom megjelenítésével tárul elénk. Herbst Rudolf sírkőtöredéke, rajta az „élt hat évet” felírat döbbenetes üzenetével, Siklós Péter enteriőrjei, amelyeket keresztből, bibliából és gyertyából készített, elgondolkodtatóak; de legmegkapóbb a zsinagóga előterében, a zsidó mártírok nevét őrző fekete kőtömbre, a megnyitott bejárat ajtaján át beeső fények üzenete, amelyek együtt szintén az el nem múló fájdalmat és emlékezésünket drámai erővel ábrázolták. Rózsa Zsuzsa egymásra dőlt kőkeresztjei, ahogy az elhalt házaspár múlandó emlékét interpretálják, a természetbe olvadás lassú folyamatát tükrözik.

Összességében mit sugalltak ezek az alkotások? Az emberszeretet süt át rajtuk, szimbolikus megfogalmazással.

Egyházközösségek szakrális élete zárja a témák sorát. Ez volt a legnehezebb föladat, egyúttal a legértékesebb sorozata a kiállított alkotásoknak. Ismert tény, hogy „a fényképezőgép csak ügyes szolga, de a kép az agyunkban keletkezik és értéke is ott dől el.” Az itt kiállított, e témabeli fotók szintén ezt igazolták.

Az egyházközösségek az emberek egymás közötti, és az Istennel való kapcsolatát színről-színre és metaforikusan fejezik ki. Albert Einstein anyag és energia ekvivalencia egyenlete óta világossá vált, hogy minél jobban megismerjük a természet törvényeit, annál jobban megértjük a teremtés csodáját és akár akarjuk, akár nem, annál közelebb kerülünk az Alkotóhoz. A 21. sz. embere számára az sem lehet kétséges, hogy valamennyi nagy világvallás egyet hirdet és abban hisz, hogy az emberi test romlandó, de az az energia, amely éltette, az egyéniség és öntudat vesztésével is átváltozva a mindenségben él tovább, és elpusztíthatatlan.

Ennek az elvnek a hitközösségek a hordozói. A keresztények legyenek akár ketten, Jézust idézve, Ő harmadiknak ott lesz köztünk, és „velünk van a világ végezetéig”. A szakrális élet fotóábrázolása az ember viszonyát mutatja önmagához és Teremtőjéhez. Talán nem véletlen, hogy e kérdéskörrel legtöbbet dr. Kocsis István orvos foglalkozott sikeresen, hiszen azt a tudományt szolgálja, amelyik az ember testi-lelki-szellemi egészségével és romlásával foglalkozik. Egyformán vizsgálta a csoport és az egyén életét. Erre utalnak az esküvőt ábrázoló templomi, és a gyászt megjelenítő, temetői halottas menetet megörökítő fotói. Ugyanakkor a református tiszteletes által karján tartó, félmeztelen csecsemő a késő reneszánsz és barokk puttóit, vagy a kis Jézust átölelő kezet juttatja eszünkbe. Másik fotóján az érett, lelki elkötelezettsége fölött döntőképes asszonynak az alámerítkezéssel történt, megkeresztelkedése utáni pillanatot kapta el, amikor a nedves, hófehér ruha bőrére tapadt, ahogy immár a lelkét tisztára mosta és hitét megerősítette. Arcára fogja két tenyerét, és mintha félig nyitott ajkával azt mondaná, „Istenem, csoda történt!”

Módos Gábor egyik fotóján katolikus körmenet fegyelmezett áhítata közeledik felénk, de nem úgy, mint korunk fenyegető tüntetései, és tiltakozásai, hanem mint eltökélt menetelés egy átlényegült világ felé. Micsoda minőségi különbség a lelki béke és emberi szolidaritás jegyében! Másik felvételén ő is a bemerítkezés pillanatát kapta el, ahogy a fiatal női test éppen kiemelkedett a vízből, és magával húzza a naptól áttetsző, leomló hullámokat. Gyönyörű pillanatfölvétel egy ember mély elkötelezettségének katarzisáról.

Bahget Iskandernek az apácanővért ábrázoló fotóján a kislányokkal, mélyérzelmű gyermekszemek néznek ránk. Az idős rendfőnöknő már az égre, egy előtte egyre világosodó világ felé tekint. Az evangélikus lelkész a bibliát szinte védőpajzsként, szigorú és figyelmeztető tekintettel tartja maga elé. Az idős katolikus pap talpig feketében, sokat átélt, és félig árnyékolt arcával jelzi a két világ között várakozó, de nyugodt lelki állapotát.

Herbst Rudolf az apácanővér és az egymás kezét fogó kislánykoszorújával a lelki közösség nem erőszakolt, egybetartó erejét erősíti meg.

Schäffer László egyik fölvételén, a Zsidó temető bejáratánál elhelyezett kerek, műkőasztalkán lévő kavicsokkal Izrael népének a sivatagi életmódját tükröző szokására tanít bennünket, jelezve, ahol nem nő virág, de kő terem, ezzel is emlékezhetünk halottainkra. Egy ősi nép máig összetartó, remek lélekábrázolása egyetlen téma megragadásával, és jelzi, hogy exodusuk sivatagok és rideg kövek között gyakran máig tart. A fotóművész remek képet hozott magyar hazájának régmúltjából is. Az Árpád-kori Csomorkány mezőváros romtemplomának omladozó, üresen tátongó, kis ablakán, egy felülről beköszönő, friss zöld ág kíváncsiskodik, és jelzi az élet folytatását. Nagyszerű metafora az Isten háta mögötti pusztából ellesve.

Németh Andrea két fotója különösen megkapó. Az egyiken rácsokkal védett ablakból, egy zárt világból, a felhős-napos égboltot tükröző, valós világra kitekintő apáca szelíden mosolyog ránk. A két világ nem ütközik, hanem találkozik. Micsoda finom árnyalata ez az emberi lélek ábrázolásának! A kiállítás egyik szimbolikus csúcsfotóján a háttérben romos kripta látható, amely alatt egész nagycsalád alussza örök álmát, de már nincs hozzátartozó, aki nyughelyüket és emléküket gondozná. A kép előterében sárgára érő, súlyos búzakalászokat nevelt a Gondviselő. Siva tűzkörön járó táncára emlékeztet, ahogy legyőzve a gonoszt, hátán állva, a tűzkörön hol hátra lépve halált oszt, hol pedig előre, és életet teremt. Hódmezővásárhelyen és környékén a kenyérgabonát máig „Élet”-nek mondja a földműves. Itt van a nagy történelmi egyházak hitbeli együttállásának, az emberi faj lelki értékének harmóniája, egyetlen exponálással magába tömörítve az elme szellemiségét.

Végül azzal zárható ez az elmélkedés, hogy a hiányzó szakrális élet megörökítésére, a hívek templomba érkezésének ‒ kinek keresztvetéssel, kinek fennálló főhajtással ‒ tisztelgése; az áldozás és Úrvacsora vétel áhítatának, az agapéknak, a temetői gyászszokásoknak ‒ sírgondozás, virághozatal stb ‒, a hívők templomaikban való éneklésének, imádkozásának, a papok és lelkészek áldásosztásának…, nem sorolom a hiányzó fölvételeket, de mindezek elkészülésére várunk, mert Tóth József Füles, tisztelt barátom hozzám írt levélrészletében is tárgyilagosan így fogalmazott a tárlatnyitás utáni napon: „Köszönöm megnyitó előadásodat. A benne elhangzott javaslatokkal, ami a szakrális anyagot illeti, mindennel egyetértek, csak az maradt ki belőle, amiért a templomok épültek: a HIVŐ EMBER. Remélem egyszer pótolva lesz.” Ha a Vásárhelyi Fotószimpózium kiváló művészei összefognak, hiszem, hogy e páratlan anyag nemcsak kiegészül, hanem közös összefogással országos, talán nemzetközi érdeklődést kiváltó könyv is születhet belőle!

Szenti Tibor

Fotók: Szilágyi Gergely