Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem tagadom, megrendülten állok most Önök előtt és elsősorban az itt látható, kiváló nagyszerű alkotások között. Gergely Sándor életműve befejezett, de valós-értékén még fel nem fedezett. Ránk, az utókorra hárul a kötelesség, hogy ezt a páratlan életművet legalább közelítően valós értékén kezeljük. A művész ezzel az életmű-kiállításával üzent nekünk, de útmutatást is adott. Embersorsok! A művészek sok műfajában megmutatták, árnyalták az ember életét a születéstől az elmúlásig. Ebben a legnagyobb szabadságot a költők és az írók élvezték, ők szabadon csaponghattak. De milyen hatalmas feladatra vállalkozott Sándor, hogy a szorosan a valósághoz kötött fotográfia, a fotóművészet eszközeivel mutatja fel ezt a hatalmas ívet. Önök és én is látom, hogy ez a példátlan vállalkozás lenyűgözően sikerült. Több szálon dolgozva virtuóz módon szőtte egységgé. Hol a feledéstől megmentendő népi hagyományokat feldolgozva, hol a legjobb értelemben vett dokumentarista közelítéssel visz, sodor minket befogadókat az általa kijelölt irányba. Megemlítem itt a munkás hétköznapok ábrázolását, a derékszaggató teher alatt roskadó asszonyt, a mosónőket, a lovak és emberek kapcsolatát, s valami páratlan virtualitással összekapcsolta a nagybetűs hétköznapokkal az ünnepeket. Még felsorolni is lehetetlen a magyarvisontai népviselettől, az Úrnapi körmenetig, vagy a húsvéti tojásfestéstől a harisnyát kötögető férfiakig. Az élet humoros pillanataitól – a gyász, a fehérgyász megrázó látványáig terjed, ahogy követjük a művész által kijelölt utat. Megcsodáljuk a természetfotóit és itt is elhagyjuk a szokott látványt. Azt a sosem látott pillanatot látjuk, amint a nászra készülődő madár-kérő, mintegy nászajándékot ad át választottjának. S most már bátran kimondhatom, ami az egész életmű-kiállításon áthúzódik, hogy egyszer megérint minket a látvány, a téma, de mindenben ott van még egy művészi többlet, egy szellemi plusz, egy nem volt ajándék. Ezt már itt el kellett mondanom, hogy arra kérhessem Önöket, hogy keressék és érezzék ezt a sajátos életképet. Mert itt minden többszólamú. A fa-sorsok, az egy fától az erdőig, a mikrótól, a makróig, a fák élete a haláltól a virgonc életig, és itt is az új bravúr, a fák humora – szerelem, szexualitás. És az új fordulat, az ember és a természet csodás kapcsolata. A tűz (Szentiván-éj), a víz, vízszentelés, egy nagyon finom kis fintor, mert nem marad el a sonka, az ételszentelés. Majd látjuk a megerősített párhuzamokat az ember, és a fák lenyomatát, a víz nyugalmát és sodrását, hidakat a víz felett. Majd a művész üzenetét és vallomását, ember és hazaszeretetről, Hazám, Hortobágy, Káli-medence, és Vihar után a pusztán. Nekem, és nekünk, Önöknek is, van még egy kötelezettségünk, fejet hajtva köszönetet mondani az életmű összeállításáért, a vele évtizedekig együtt alkotó fotografáló művésztársnak, Lakatosné Kasztl Gyöngyinek és családjának. Végezetül, engedjék meg, hogy egy személyes élménnyel fejezzem be, mindörökre belém vésődött egy alkotás, a „Kő kövön megmarad”, ahogy az emléked is, kedves Sándor.
Chochol Károly
