2013. november 11., hétfő

KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ / SZARKA KLÁRA

Szarka Klára
MAOE Önarckép kiállítás – Budapest, Nemzeti Táncszínház, Kerengő Galéria


Nem szoktam megnyitó címén magamról beszélni, ám ezúttal mégis engedjék/engedjétek meg nekem, hogy teljességgel privát emlékeimet ideráncigáljam.

Kisgyermekkoromban jószerivel nem lehetett fényképet csinálni rólam. Ahányszor a szomszédunkban lakó lelkes amatőrfotós unokabátyám rám emelte a Zorkijt, olyan kétségbeesetten kezdtem el bömbölni, hogy az esetek többségében inkább lemondott a fotózásról. Pedig egyébként kifejezetten kedveltem őt, ám ha a tekintélyes masinát az arca elé emelte, végtelenül kétségbe estem. Részben úgy éreztem, hogy ő egyszerűen eltűnt, és én ott maradtam egyedül és kiszolgáltatottan a kiismerhetetlen és könyörtelen géppel farkasszemet nézve. Másfelől bár mélyen és csöppet sem tudatosan, de olyasmi miatt is rettegtem, amitől annak idején az indiánok is tartottak: féltem, hogy a fényképező elvesz tőlem, belőlem valamit úgy, hogy soha többé nem fogom tudni visszakapni.

Azt hiszem, olyan nagyon nagyot nem is tévedtem ezekkel a szorongásokkal. És ahogyan a legtöbben, én is mindig egy kicsit kellemetlenül, készületlenül, kiszolgáltatva érzem magam azóta is, ha fényképeznek. Még ha éppen kedvelem is a kamera mögött állót. Igaz, azt már megtanultam, hogy hangosan bömbölni azért nem illendő a nagyobbacska lányoknak.

Ezért aztán be kell vallanom, némi kárörömmel vettem hírét e tárlatnak: hiszen az önarckép mint műfaj nem is egyszerűen az akasztják a hóhért alapesete, hanem valamiféle furcsa önakasztásra késztetés. Azt ugyanis megtapasztaltam, hogy azok, akik a kamera mögött állnak, hozzám hasonló módon feszengenek a legtöbb esetben modellként. A fotográfusok általában nem a leghálásabb portréalanyok. Ha pedig a fényképezőgépet magukra kell szegezniük, már kötözködni sincs kivel: a kép tárgya és készítője csakis önmagát okolhatja, ha valami nem sikerült.

A káröröm mellett némi aggodalommal is vettem a hírét a MAOÉ-sok új munkáinak, hiszen a fotográfus esetében az önarckép gyakran az ember és jóbarátja, a kamera klisés együttesének látványában szokott kimerülni. Ám a téma éceszgébere, aki maga is kiállító itt, Tóth József pontosan ismeri a műfaj veszélyeit, és az Önarckép mellé biggyesztett val-vel-ből a fényképezőgépet, szerencsénkre, kizárta. Készüljön önarckép bármivel, csak ne kamerával.

Ha az ember nem mehet a könnyebb megoldás felé, akkor megküzd a nehezebbel. És milyen jó, hogy megküzd vele. Kísérletezik, olyasmibe fog, amibe magától talán sosem, játszik, a szó legjobb értelmében. Közben fölfedez magának és másoknak sok újdonságot, és ha szerencséje is van, kikerül a keze alól egy-egy jó kép. Ha körülnézünk itt, szép csokorra valót találhatunk ilyenekből.

A kamera tényleg félelmetesen csodás szerkezet, elvesz belőlünk valamit, de vissza is adja, csak másként. Méghozzá úgy, hogy kivetíti a látványt – ha akarjuk, ha nem – a fényérzékeny felületre, ott csapdába ejti, és onnantól fogva papírra másolva, a monitor világító felületén és még sok más módon újra és újra előállítja. És az is igaz, hogy aki a gép mögé bújik, tényleg eltűnik valamilyen módon. Ott is van és nincs is. Mint a mesében a láthatatlanná tevő sapkával: a fényképező ember a maga fizikai valójában jelen van, ám egészen megváltozott státusban. Megfigyelőként. S ha ebbe belegondolunk, végképp zúghat a fejünk, micsoda különös műfaj is az önarckép. Ott is vagyunk, meg nem is. Öntudatlanul állunk az objektív hatalmát tűrve, miközben szúrós szemmel fürkésszük saját titkainkat.

Azt mondják, a jó portré egyszerre tanúskodik a fotográfusról és modelljéről is. Az önarckép? Sokszorosan. Minden tanúságot és tanulságot nem sorolnék föl, mert túl hosszúra nyúlna a mondókám, de néhányat azért idecitálok. A jó fotós örök játékos. Mer játszani a saját arcával is, és ez annyira szerethető dolog. Németh Andrea kisgyerek módra bújik a vaskapu mögé, Füles mester a kórral is mókázik, van, aki macskának képzeli magát, mint Dobóczky Zsolt, vagy csak adja derűs önmagát, mint Inkey Alice, Módos Gábor vagy Sehr Miklós. H. Csongrády Márta arccal és fényképpel is játszik, Siklós Péter pedig a saját stílusával.

Sokan vállalták, hogy a modell bőrébe bújnak. Bátor emberek! Klasszikus vagy nagyon nem szokványos módon játszottak, ahogy Csortos Szabó Sándor, Dékány Tibor, Bara István, Eifert János, Fekete István, Kerekes Zsuzsa, Kozák Albert, Markovics Ferenc, Tobischka Gabriella. Őszintén tanúskodva intim önmagukról, munkásságukhoz való viszonyukról és még annyi másról.

S bár a fényképezőgép tilos volt, a fényt visszacsempésznék néhányan, ahogy Baricz Kati, Benyo Pál, S. Faragó Gyöngyi, Oláh Tibor vagy Vencsellei István. A fényképészeken nem lehet kifogni, úgy is azt csinálják végül, amit akarnak.

Az állhatatos megfigyelő önmagát megfigyelőként is megmutatta, ahogy Csordás Gábor, vagy Chochol Károly csipetnyi humorral is mint témavadászt. Még a megfigyeléssel ma már megküzdő Tillai Ernő is idesorolható. Hiszen van-e fontosabb dolog ebben a szakmában az éles szemnél és a csőre töltött kameránál?

Sokakat inspirált a felhívásban rejlő elgondolkodásra késztetés. A kép és készítője viszonyának bonyolult mélyrétegeibe többen lemerültek. Dozvald János, persze, de dr. Agócs József, Aknay Tibor, Gál András, Gáti Görgy, Hupján Attila, Izápi Laura, Máthé András, Mike Tamás, Rákoskerti László, Simon Csilla, Tulok András is mind-mind a maga módján nemcsak önmagáról, de a kép, az idő, a mulandóság és állandóság sok fontos kérdéséről tett művészi bizonyságot.

Önarckép. Egyszerűnek látszó műfaj, hiszen a modell mindig kéznél van, s lám mennyiféle válasz adható az egyszerű felhívásra: Önarckép val, vel.


Elhangzott 2013. november 7.