2013. január 23., szerda

RIVALDA / SENIOR ALKOTÓCSOPORT KIÁLLÍTÁSA


A balatonfüredi Városi Művelődési Központban a napokban nyílt meg a SENIOR Alkotócsoport RIVALDA című kiállítása, ahol a MAOE több alkotóművésze is kiállítóként szerepel.Minden érdeklődőt szeretettel várnak!
Kiállítás helye:

Városi Művelődési Központ (Balatonfüred, Kisfaludy u.1.)
Megtekinthető: 2013. március 3-ig , szerdától vasárnapig 10-16 óráig



Bóka István, Balatonfüred polgármestere, és Milos József




Kéri Kitty – a Balatonfüredi Kisfaludy Színház igazgatója megnyitó beszéde a Magyar Fotóművészek Senior alkotócsoportja „Rivalda” kiállításán.

Kéri Kitty
Tisztelettel köszöntöm Önöket ezen a hideg téli délutánon.


Először is engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a felkérésért, nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetsége RIVALDA c. kiállítását megnyithatom itt, a balatonfüredi Kisfaludy Galériában.

A Szövetség célja a fotóművészeti alkotó tevékenység kibontakoztatása és támogatása mellett a magas színvonalú alkotások megismertetése, népszerűsítése. Különleges tárlat ez. Ha körbe néznek, láthatják, hogy az alkotók, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Senior Alkotócsoportjának tagjai mennyi különleges pillanatot kaptak lencsevégre. És hogy miből merítettek ihletet? Az életből, a különböző művészeti ágak képviselőiből, a cirkusz forgatagából, táncosok-énekesek-zenészek-színészek öröméből, a képzőművészet melankóliájából.

„Egy fényképpel összevetve az emlékezet feljegyzései hézagosak” – jegyzi meg Siegfried Kracauer. Az emlékezet nélkül a fénykép feljegyzései közhelyesek.

A fotósszakma és a fotóművészet megállapodott intézményi keretei valójában az 1960-as évekre alakultak ki nálunk. Escher Károly, Vadas Ernő és egy sor jeles mester tekintélyt szerzett a szakmának. Létrejött a fotóhíripar nagyvállalata, a Magyar Távirati Iroda. Megalakult a Magyar Fotóművészek Szövetsége, fotóriporterek generációi következtek egymásra, nagy egyéniségekkel Friedmann Endrétől Urbán Tamásig. Szélesebbé vált a képeket rendszeresen közlő hetilapok köre. Rendszeresen jelentkeztek önálló kiállításokkal és albumokkal a fotóművészet elismert alkotói, mint Gink Károly, Hemző Károly vagy Féner Tamás. Maguknak a fotográfiáknak ugyan nem volt műtárgy értéke, a szerkesztőségekben gyakran a szó szoros értelmében ollóval végezték a képszerkesztést, és minden művészettámogatással együtt is a Váci utcai Fotógaléria csupán néhány évig tudott talpon maradni, ám a fotósszakma presztízsét állami művészeti díjak biztosították. A fotóművészet hivatalból létezett. Hol tartunk ma? A fotográfia egyszerre mesterség, ipar és művészet, így igen széles körből toborozza szakembereit és dilettánsait. Maga a fotózás a digitális gépek korában látszólag könnyen megtanulható, újra és újra izgalmas megoldások tűntek föl akár egy hivatásos fotós képein, akár egy amatőrnél vagy naiv fotográfusnál. A dagerrotípiától eljutottunk a photoshopig, ami a csalás és hamisítás szinonimája, ugyanakkor a képmanipuláció segítségével meghökkentő, elképesztő, sőt, nem ritkán megdöbbentő, igazi művészi alkotások születhetnek. Az ember sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti. Az ember életében sok ezer festményt, zeneművet, szobrot és tájat lát és hall, és van tíz-húsz-harminc, amely hosszú ideig kíséri, mint a barát vagy a kedves. Az ember életében csak egész kevés olyan gondolatot talál, melytől sohasem válik meg. A sok ezer könyv mindennapi táplálék, amely azzal, hogy egy bizonyos ideig örömet nyújtott, feladatát elvégezte. Az a tíz-húsz-harminc kép, vagy zenemű, vagy vers, amely az embert hosszú ideig elkíséri, meghitt élettárs. – írja Hamvas Béla.

A mai kiállítás képei reményeink szerint ilyen élettársak. Ezek a fotók a művészet mellett teszik le a voksot. A képzőművészet, a színház, a cirkusz, a tánc mellett. Valódi képek, valódi művészektől. Olyan alkotásokat láthatunk, amelyek a bohócok, mutatványosok, színészek, táncosok pillanatait örökítik meg, fotóst és modelljét, a EMBERT. Színművészeti főiskolásként több ízben B.Müller Magda műtermében járhattam, portrékat készített rólam, sokat mesélt. Büszke voltam erre a találkozásra. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd az a megtiszteltetés ér, hogy megnyithatom azoknak a fotóművészeknek a kiállítását, akiknek munkái előtt fejet hajtok a színházi szakma nevében.

Köszönettel tartozunk. A film, a celluloid sok felejthetetlen jelenetet őriz meg. A színház, a cirkusz, a tánc azonnali, megismételhetetlen. De sokszor a fotós egyetlen kattintással fricskát mutat a mulandóságnak. Őrzők ők, akik kitöltik az emlékezet hézagos feljegyzéseit. Köszönjük. Kívánom, hogy örökké tartson a csoda és mindig itt állhassanak a rivalda fényében.

A kiállítást megnyitom.


„Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az ami oly rejtelmes, mesés.”




2013. január 10., csütörtök

KULTIKON / DUNA TV

2013. január 9., szerda

VARIÁCIÓK EGY FEKETE ZONGORÁRA


Chochol Károly megnyitó beszéde:

Tisztel Hölgyeim és Uraim!

            Nagy örömmel köszöntöm Önöket ezen a rendhagyó kiállításon. Szerettem volna, ha Tóth József fotóművész itt áll mellettem, hiszen a kiállítás gondolata az  ő szárnyaló fantáziáját, zsenialitását dicséri. Az alapgondolat az, hogy a fotóművészet eszközeivel közelítsünk a zenéhez és tisztelegjünk Liszt Ferenc művészete és emlékezete előtt, és ha már Liszt, azokat a kollégákat kérte fel, akiknek nevének kezdőbetűi kiadták a géniusz nevét. Továbbá, hogy kötött legyen a téma, mindenkinek ugyanazt a hangversenyzongorát kellett fényképezni, erre utal a kiállítás alcíme: Variációk egy fekete zongorára. Az alkotók életkora 20-tól, majdnem 90 évig terjed, női és férfi alkotók vegyesen. Egyesek szerint a kudarc, eleve borítékolható volt, hiszen ennyi csavar nem fér meg egy közös műben, mert az alkotók ráadásul merőben eltérő stílusú, felfogású, sőt elkötelezettségűek. A végeredmény, s ezt Önök is láthatják, Tóth József Fülest igazolta. A meghatározott zongora mellett állva, hogy ki mire asszociált, mi volt számára meghatározó Liszt Ferenc életéből, művészetéből, nagyon eltérő. Voltak, akik a páncéltőkés zongora feszülő acélhúrjaiban vélték megszólalni a markáns és az egész zeneművészetet befolyásoló zenét. Más alkotó ugyanebben a gyermekkori álmok színes foltjait látta. Többeket megragadott a kottatartó áttört mintázata, a központi rajzolat szinte vallásos áhítata, utalva az egyházi vonatkozásokra, a Krisztus Oratóriumra, Szent Erzsébet Legendájára, vagy az Esztergomi Misére. Két művész utalt képeiben Liszt hazafias érzületére, a Magyar Rapszódiára, Magyar Fantáziára, vagy a Rákóczi Indulóra gondolva.
            Tízévesen csodagyerek, húszévesen forradalmár, harmincévesen hódító világfi, nőcsábász volt. Két alkotót is megihletett vonzódása a szépnemhez. Sokan úgy vélték, több házasságon kívül született gyermeke van, közülük Franz Servais az egyik. Liszt a maga elmés módján utasította el a feltételezést: „csak levélből ismerem az anyját, és írásban nem megoldható az ilyesmi”. Negyvenévesen új, modern művészeti iskolát alapító, és örök érvényű műveket alkotó művész. Meghódította Európát, rendszeresen fellépett cárok, királyok és a pápa előtt.
            Egy riportkötethez készített velem interjút egy bájos, fiatal írónő. Kérdezett a művész felelősségéről, a társadalomhoz való viszonyáról, végül egy rendhagyó, de érdekes kérdéssel zárta az interjút. Ha egy csoda folytán valamelyik elhunyt, nagy művésztől én kérdezhetnék, mi lenne a kérdésem? Miután ebben az időben pont Liszt életét tanulmányoztam, tőle kérdeztem volna, mit érzett akkor, amikor megkomponálta a Koronázási Misét, és nem ő vezényelhette, hanem egy udvari zenész. Azt tudjuk, hogy miközben a fényárban úszó Mátyás Templomban szólt a fenséges zene, az ünneplő tömeg mögött haza felé ment, egy egyszerű feketeruhás ember, szomorúan, lelkében mélyen megbántva. Istenem, ez lenne a magyar művészsors? A Hofkapellében, az udvari zenekarban kell játszani ahhoz, hogy a művészt megbecsüljék?
            Ellentmondás, ez az itthoni otromba sértés és az, hogy világszerte rajongtak érte. Feljegyezték, hogy egy elejtett zsebkendőjére az előkelő dámák bárónők, grófnők, hercegnők, tigrisként vetették magukat, s egymás kezéből foszlányokra tépték. Akinek egy körömnyi jutott, aranyba foglalva a keblén viselte.
            Most arra kérem Önöket, hogy vigyenek el innen egy kép-, vagy egy gondolatfoszlányt, és január 22-én, amikor Pestszentlőrinc és Pestszentimre Önkormányzatának vezetésével megünneplik a magyar kultúra napját, és ezek a képek is ott lesznek a falakon, zárják majd szívükbe a magyar értékeket.