Elégedetlen vagyok. Na, csak úgy, a blogjog kínálta határok között!
Elégedetlenné tett, hogy foghíjasnak és aránytalannak tűnik az összkép. Legalábbis ez a százhatvanhetes merítés a közel 102 ezerből.
Első reflexből nem hibáztatnám a fotográfusokat, hiszen ők ott vannak mindenütt, rajta minden témán (záró jelbe teszem: amit eladhatónak remélnek, vagyis kézenfekvő átterelni róluk a felelősség terhét a sajtóra, a képügynökségekre vagy akár a WPP grémiumára.)
Persze, mindenek előtt az attraktív pillanat és a fröccsenő vér színe vonzza őket, mert legnyilvánvalóbban ott jeleskedhetnek igazán szembeötlően szakmai erényeikkel (reflex, kompozíciós felxibilitás, gyomor, tilalmi korlátok merész áttörése).
A civil érdeklődés is leginkább e két sajátosságot, a testi csúcsteljesítményt és az ölést tünteti ki figyelmével. Ezeknek zsigeri értelme egyértelmű. Az egyéb kulturális felvetéseket már könnyen kikezdi a szociológiailag rutintalan, vagy másképp hangsúlyozó, más-más értékrendet követő nézői értelmezés.
A mi Urbán Tamásunk közelebbi ismeretében tudom, mert ő leginkább benne volt nyakig a véres valóságban, hogy mennyi erő, gyakorlottság, bátorság és éjt nappá tévő tettrekészség kell ahhoz, hogy a spontán kirobbanó emberi drámák legkifejezőbb pillanataiban ott legyen, és a legjobb nézőpontban legyen ott a fotóriporter, hogy a történések formailag is megragadóan, érzékien táruljanak a néző szeme elé. Épp az ő példájából ismerem azt is valamelyest, hogy az ifjúság fölös energiáival fűtött kópé-kaján kíváncsiságot, ami a drámai vagy groteszk pillanatok levadászására sarkall, miként ágyazza magába és váltja fel lassan az érlelődő felelősségtudat.
Nagyjából tudom tehát, hogy a fotóriporternek micsoda tudása, eszközbéli felszerelkezése és merész helytállása kell ahhoz, hogy az itt falra került tudósítások elkészüljenek.
Mint fentebb már céloztam rá, az, hogy nem a fotóriporterekkel kívánok elégedetlen lenni, nem jelenti garantáltan azt, hogy ők száz százalékig mindent megtettek azért, hogy az elmúlt esztendő fotóriporteri képe teljes legyen, hogy 2009. esztendőnk valóságának fő hangsúlyai egy majdani összképben maradéktalanul megjelenhessenek.
Más képet mutat a láttatás üzletileg, mint hivatás szerint. Megvannak a világhírre törésnek a maga gyarlóságai. Mégis inkább a szerkesztőkre terelném a figyelmet, akár a kép- és sajtóügynökségek szerkesztőire, anélkül, hogy tudnám, mekkora befolyással vannak a fotóriporteri szakmára az ő szempontjaik, az ő hierarchikus viszonyaik valamint a sajnálatos mód olcsó közhellyé váló trendi szólamok.
Igen, olcsó trendiség! Mert különben ugyan mit keres e kiállításon, e százhatvanhetes roppant szűkítésen is fennakadva az a szerkesztőileg bárgyú illendőséggel elénk tolt protokoll, hogy Obama jön, Bush pedig semmitmondóan menni készül. Bush azzal az ezerszer elénk tálalt, halálra unt butácska tekintetével! Szóval, mit keres ez itt, ha egyetlen vizuális kukk sem esik arról például, hogy a dőzsölve hazardírozó pénzpiac romba döntötte világunk gazdasági stabilitását, romba döntötte ki tudja hány milliók - na jó, kis senkik, de mégis! - túlfogyasztásba szédült életét.
Túlságosan absztrakt ez a téma? Nincs vizualitása? Itt mered a tablóláncolat közepe táján balról jobbra tekintőn, félsötétben Jennifer Wood profilja - hát igen, ki a fene az, akinek a szűk krónika szerint azt kéne kiolvasnunk tekintete csillanásából, hogy alig ismeri fel a tűztől perzselt ausztráliai Narbethong egyik utcáját. Jennifert leszámítva informatív látnivaló nincs a képen. Hm. Elég semmit mondó látvány. Ennyi autenticitással készülhetett volna fotó egy bankár bánatos vagy akár kevély profiljáról is, afeletti meglepődésekor, hogy nem ismer rá a világra, mert úgy tönkre tette.
Az egész világot átfogó személyes presztízzsel terhelt apparátusok - az egyetlen internetet leszámítva - mindig nehézkesek. Feltételezem, hogy a szerkesztés több - köztük néhány nem orrunkra kötendő - szempontnak is meg kívánt felelni. (Tévednék? Na, blogbumm!)
Valójában mennyire független és mitől független ez a világot átfogó nonprofit szervezet, és a keze mennyire szabad, hiszen szabadság és függetlenség bár egymást csak ritkán fedő fogalmak, gyakran egymásra apellálnak.
Szóval némely fontosnak tűnő témáról nincs egyetlen szó sem, kép sem. Ez hibának tűnik, ha csak nem az a helyzet, hogy a WPP az ő fél évszázadot meghaladó karrierje során egyetlen nagy enciklopédikus tablót épít, amiben az emberiség már érintett nagy kérdései nem ismétlődnek. A szerkesztés egyéb vonásai persze nem ilyesmire vallanak.
Csak suhintólag feltételezem, mert egyébként nem nagyon érdekel, hogy egyfajta protokolláris szemlélet mutatkozik meg a World Press Photo mindenkori válogatásában. Bár ugyan nem tűnt olybá, hogy jelen lenne a sajtóügynökségek hierarchiájának strukturális reprezentációja, de nem zárom ki. (Mindamellett persze, hogy bevallom, e paletta mai szerkezetét tekintve teljesen tudatlan vagyok.) Egyébként, e szakmai háttérnek nem feltétlen van bármi köze, még ha "képmutatásai" összes mentelmét abból meríti is, az emberi érdeklődés relevanciájához.
Nekem meg nagy-nagy blogdogságomban ez utóbbi a fontosabb.
Találok valami álszentséget abban is, ahogy a szerkesztők kis cikkecskéikkel benyálaznak és betekernek bennünket a számunkra gyakorta érdektelen informális adatok ragadós hálójába.
(Jim akárki gyakran üldögél odahaza barátnőjével... fivére építőipari cégénél dolgozik..., ... a stockholmi ameriai futball bajnokságon egyedül a Karlstad Crousaders nem stockholmi... stb.)
 | |||
| Jim, Shoan valamint Katie meg a paraván, 16 láb hat inch, de ne nekem, már nem vagyok ott :-)) |
Nézem a kategóriákat: Korunk kérdései. Leromboltak egy putritelepet. Korunk nem legnagyobb kérdése-e, amivel egyetlen kép sem foglalkozik, hogy kik, miként nyelik el emberi szabadságunkat, fosztják le környezetünket az energia-biznisznek való kiszolgáltatottságunkon keresztül? Nem sokkal nagyobb kérdés-e ez, mint hogy a hajdan definiált első és második világ, vagyis a két konkuráló nagyhatalom mára összemosódott maradéka hogyan sopánkodik az u.n. harmadik világ problémái felett, melynek okait nem kis mértékben éppen ez az első két "világ" generálta, sőt, helyenként ma is érdekében áll fenntartani?
Mindezek mellett persze lehetséges, hogy csak blogosan ugatok én itt, s hogy a sajtófotó világkép nem esik egybe nem hogy a blogdogság felől, de még a provinciális magyar látószögből elvárhatóval sem. Akkor viszont már érteni vélem, miért olvasom a meghívón meg szerte a magyar sajtóban, hogy "Mindazoknak izgalmas élményt nyújt a kiállítás 167 fotója, akik szeretnék jobban megérteni, mi zajlik körülöttünk a világban."
Nem tudom, hova soroljam blogos magamat, mert én érteni vélem a világot e kiállítás nélkül is. Nem tetszenek nekem az efféle lufimondatok, miként a képaláírásokban elénk hajigált álfontos apróságok sem. Szimplifikálják a sajtófotó világ-seregszemléjének szerepét. Olyan benyomást keltenek, mintha itt már csak ünnepelni, bámészkodni és fogyasztani, verbális kenőanyagoktól sikamlósan nyelni és nyelni illene. Mintha épp ez kellene nekünk. A három afrikai elegáns bohóc meg a nemi identitás zavaros ifjak méretesre felhúzott tekintete, a mellén szőrszálakat számoló Christopher vagy a kilencszázra zsugorodott amerikai falu egyik ablakában érdektelen meztelenségben heverésző Katie.
Vannak persze valóban nagyszerű fotóriporteri teljesítmények, pompás, felemelő pillanatok.
(Mindenek előtt a sport terén, például a levegőben úszó Jonathan Trott.) Nagyszerű ábrázolások (Denis Rouvre szenegáli birkózói, Elisabeth Kreutz sportriportnál jóval többről szóló I. díjas képsora Lance Armstrongról), de - csak példaként a sokból - Kitra Cahana talán kicsit túlnagyított képsora is a Szivárvány Törzs fesztiváljairól.) Vannak civilizált voltunk árnyoldalaival szembesítő felvételek: Simon Roberts Pihenő angolok sorozatának hölgynapi képe például, aztán amott, a véres sarokban Ferah Abdi Warsameh fotója a halálra kövezésről, vagy Fang Quianhua egyszerre érzékien, de informatíve is felkavaró képe a környezetszennyezés által morbid mutációra kényszerített narancsokról. Mind e képek felérnek egy-egy ismeret értékű sokkolással.
Mindamellett vannak üres mutatványok is, élükön Ou Zhihang fotográfus meztelen fekvőtámaszkodásaival a korrupt lakáscsere hivatal előtt.
Populáris és elmaradhatatlan a természet érdekességeinek felvillantása. Mint a díjazásból is kitetszik, töretlen a jégmadár karrierje.
Az olsz Pietro Masturzotól - bár illendőségből többször is akartam - végül mégsem estem hasra. Az iráni elnökválasztás gyanítható visszaélései miatt éjsötét háztetőiken kiáltozó arabokról készült sorozat mintha nem fotótéma lenne. Attól nem lesz valaki modern, hogy bátran ugrik neki a semminek. Na persze, ha eladható...! Mégis, ami a háztetőkön akkor, ott zajlott, szövegben vagy hangfelvételen maradéktalanul és érzékileg árnyaltabban lett volna elmondható.
Visszakanyarodva első szavamhoz, kicsit elégedetlen maradtam tehát.
Miközben a jégmadár hártyás tekintetéből olvasék, szerényen ünnepelt a félárnyékban (két fontos izzó szombatra már kiégett) a magyar fotográfusok néhány kiválósága. Kicsit sajnálom őket. Négyzetméteres WPP kópiáktól még jócskán elhangolt arányérzetünk számára formailag disszonánsan hat a magyar kiállítás fotóinak mérete, amikor a lépcső tetejére érve rájuk bukkanunk. Az Árnyékban című összeállítás, melyhez az EU szegénységre és kirekesztésre fókuszáló figyelme szolgál motívumul, a World Press Fotó ez évi kísérő kiállítása. Az árnyékban és kirekesztve élők iránti részvét ezüstbe foglalt gesztusa ez.
Mellesleg megemlítem, az ezüst, amibe a helyenként csak tenyérnyinek tűnő fotók keretei tündökölnek, nem annyira a részvét, mint inkább a részvétnyilvánítás színe, szóval, az elkésett részvété (kényelmesebb elkésni :-), ez nem vet túl jó fényt közelítő tekintetünkre. A keret tehát, mondhatnám, marginális képzavarnak hat.
Ezek a magyar fotók nem annyira világraszólóak (világra szólni itt és most nem kéretik) csak jók nagyon. Soproni Gyula havadtői kislány portréja, Székelyhidi Balázs rabszolga portréja vagy Hartyányi Róbert sorozata nem válik szégyenünkre. Egyszerre megdöbbentőek és felemelők ezek a képek. Amiről szólnak, voltak s maradnak az emberélet mélyebb igazságai.
Budapest, 2010. október 4.
Worl Press Photo 2010 kiállítás
