Chochol Károly megnyitó beszéde:
Tisztel Hölgyeim és Uraim!
Nagy örömmel köszöntöm Önöket ezen a rendhagyó kiállításon. Szerettem volna, ha Tóth József fotóművész itt áll mellettem, hiszen a kiállítás gondolata az ő szárnyaló fantáziáját, zsenialitását dicséri. Az alapgondolat az, hogy a fotóművészet eszközeivel közelítsünk a zenéhez és tisztelegjünk Liszt Ferenc művészete és emlékezete előtt, és ha már Liszt, azokat a kollégákat kérte fel, akiknek nevének kezdőbetűi kiadták a géniusz nevét. Továbbá, hogy kötött legyen a téma, mindenkinek ugyanazt a hangversenyzongorát kellett fényképezni, erre utal a kiállítás alcíme: Variációk egy fekete zongorára. Az alkotók életkora 20-tól, majdnem 90 évig terjed, női és férfi alkotók vegyesen. Egyesek szerint a kudarc, eleve borítékolható volt, hiszen ennyi csavar nem fér meg egy közös műben, mert az alkotók ráadásul merőben eltérő stílusú, felfogású, sőt elkötelezettségűek. A végeredmény, s ezt Önök is láthatják, Tóth József Fülest igazolta. A meghatározott zongora mellett állva, hogy ki mire asszociált, mi volt számára meghatározó Liszt Ferenc életéből, művészetéből, nagyon eltérő. Voltak, akik a páncéltőkés zongora feszülő acélhúrjaiban vélték megszólalni a markáns és az egész zeneművészetet befolyásoló zenét. Más alkotó ugyanebben a gyermekkori álmok színes foltjait látta. Többeket megragadott a kottatartó áttört mintázata, a központi rajzolat szinte vallásos áhítata, utalva az egyházi vonatkozásokra, a Krisztus Oratóriumra, Szent Erzsébet Legendájára, vagy az Esztergomi Misére. Két művész utalt képeiben Liszt hazafias érzületére, a Magyar Rapszódiára, Magyar Fantáziára, vagy a Rákóczi Indulóra gondolva.
Tízévesen csodagyerek, húszévesen forradalmár, harmincévesen hódító világfi, nőcsábász volt. Két alkotót is megihletett vonzódása a szépnemhez. Sokan úgy vélték, több házasságon kívül született gyermeke van, közülük Franz Servais az egyik. Liszt a maga elmés módján utasította el a feltételezést: „csak levélből ismerem az anyját, és írásban nem megoldható az ilyesmi”. Negyvenévesen új, modern művészeti iskolát alapító, és örök érvényű műveket alkotó művész. Meghódította Európát, rendszeresen fellépett cárok, királyok és a pápa előtt.
Egy riportkötethez készített velem interjút egy bájos, fiatal írónő. Kérdezett a művész felelősségéről, a társadalomhoz való viszonyáról, végül egy rendhagyó, de érdekes kérdéssel zárta az interjút. Ha egy csoda folytán valamelyik elhunyt, nagy művésztől én kérdezhetnék, mi lenne a kérdésem? Miután ebben az időben pont Liszt életét tanulmányoztam, tőle kérdeztem volna, mit érzett akkor, amikor megkomponálta a Koronázási Misét, és nem ő vezényelhette, hanem egy udvari zenész. Azt tudjuk, hogy miközben a fényárban úszó Mátyás Templomban szólt a fenséges zene, az ünneplő tömeg mögött haza felé ment, egy egyszerű feketeruhás ember, szomorúan, lelkében mélyen megbántva. Istenem, ez lenne a magyar művészsors? A Hofkapellében, az udvari zenekarban kell játszani ahhoz, hogy a művészt megbecsüljék?
Ellentmondás, ez az itthoni otromba sértés és az, hogy világszerte rajongtak érte. Feljegyezték, hogy egy elejtett zsebkendőjére az előkelő dámák bárónők, grófnők, hercegnők, tigrisként vetették magukat, s egymás kezéből foszlányokra tépték. Akinek egy körömnyi jutott, aranyba foglalva a keblén viselte.
Most arra kérem Önöket, hogy vigyenek el innen egy kép-, vagy egy gondolatfoszlányt, és január 22-én, amikor Pestszentlőrinc és Pestszentimre Önkormányzatának vezetésével megünneplik a magyar kultúra napját, és ezek a képek is ott lesznek a falakon, zárják majd szívükbe a magyar értékeket.
